lakájsors

leírjuk és elmondjuk a kormányról, pártjukról, vezetőjükről, lakájairól, hogy dilettánsok, bunkók, tahók, szemetek, ki-ki a maga stílusérzéke, temperamentuma szerint. legutóbb Hamar Zsolt mondott véleményt “El a kezekkel Christoph von Dohnányitól!” címmel a Népszabadságban (2011. október 26). cikkében azonban egyetlen a fentiekhez hasonló szó sem szerepel, kivéve a “lakáj”

a cikk így fejeződik be: “…még hogy pert fontolgat ellene [Dohnányi ellen] a Magyar Állami Operaház! … Hátrább az agarakkal, politikus urak és lakájaik!” a cikk így kezdődik: “Magyar karmester vagyok – magyar és karmester. Magyarságom többek között Bartók Bélában, illetve Ady Endrében gyökeredzik… Vajon Bartók Béla ha ma itt élne, mit tenne? Ismét csomagolna?”

Hamar Zsoltról azt lehet megtudni az internetről, hogy évekig Kocsis Zoltán zenekarának volt állandó karmestere, majd Pécsen vezényelt 8 évet, miközben szép nemzetközi díjakkal és vendégszereplésekkel töltődött föl szakmai életrajza

a Magyar Állami Operaházról meg azt lehet tudni, hogy Dohnányi szerződésszegése miatt fog pereskedni, aki váratlanul lemondta budapesti fellépését. a neves művész az ellen tiltakozik, hogy Budapest főpolgármestere egy közpénzből fenntartott állami színház vezetőinek olyan embereket nevezett ki, akik a XX század borzalmait előidéző eszméket vallják és hangoztatják

feltétlen ide tartozik, hogy Ókovács Szilvesztert, aki Hamar Zsolt cikkére nyílt levélben válaszol (Népszabadság, 2011. október 3o), a miniszterelnök személyesen nevezte ki nemrég az Operaház miniszteri biztosává. teljesen érthető tehát, hogy ő válaszol. levelét így kezdi: “Kedves Zsolt! Magyar vagyok, nem lakáj.” (az “itt a nyilam, mibe lőjem” kezdetű leveleit Ókovács még Operaházi, illetve pár hónappal előbb, Duna tévés igazgatói kinevezését megelőzően szerkesztette, és máshová címezte 🙂

ha valaki eddig azt gondolta volna (mint én), hogy végre egy normális közszereplő, igaz hogy a kormányfő embere, de önálló véleménye van, ért a dolgához, nem betanult leckét mond föl, nem ideges amikor a riporter kérdezi, nem fölényesen lemosolyog, nem leugat, hanem érvel, mintha józan kultúrember lenne, az most csalódni fog, mikor elolvassa a válaszlevelet

pedig nem állt messze tőle, hogy elhitesse az olvasóval, hogy ő nem lakáj… kiindulásul ugyanis jó érzékkel hasonlítja  az Új szinház új vezetését berlini új nácikhoz, és orosz kommunista sejtekhez. az is mind igaz, hogy egy egyoldalú szerződésbontásnak anyagi következményei is vannak. a lakáj ezután tört elő belőle

Ókovács megbízott főcselédhez méltó, agyafúrt módon fordítja Hamar Zsolt aggódó igazságai ellen urának bizonyára hízelgő, nagyképű, és jól átgondolt műfelháborodását.  “Igen, a nagy Dohnányit perbe fogjuk” – veti oda diadalmasan, aki megkárosította a magyar adófizető állampolgárt. “politikának nincs helye a mi falaink között se pró, se kontra” – mondja a cseléd, mintha őt, az igazgatót és a Magyar Operát érte volna az arcpirító figyelmeztetés, nem pedig kultúratipró megbízóját

nem meglepő a mellébeszélés, a nemzeti kultúra parancsra történő semmibe vétele, legalábbis annak nem, aki ismeri a lakájok lelki világát. hogy ki az igazi bajnoka az ugarlét elleni küzdelemnek, Hamar karmester vagy Ókovács igazgató, azt pedig döntse el az olvasó, meg az utókor

posztkapitalizmus

mire való leagresszívférgezni egy filozófust vagy lepojácázni? az rendjén van, ha leszószátyározzák vagy lezavarosfejűzik, hiszen ilyesmik szakmai tünetnek is tekinthetők. dehát a magam részéről nem üzengetnék neki, sem így, sem úgy, pedig vitatom a véleményét én is, akár a vajdasági Magyar Szó bloggoló többsége

“a kapitalizmus múlandó történeti jelenség, elkezdődött és be fog fejeződni” – mondja TGM, a marxista filozófus, amint kis liberális levegőváltozás után visszatér radikálisan kollektivista eszméihez. nohát ezen nem érdemes huzakodni, vagy igen, vagy nem

annál jobban érdekel, miért gondolja úgy TGM, hogy kész, vége. egyébként szerintem is kész, szerintem is vége… csakhogy ez nem a kapitalizmus vége, hanem a kapitalizmus létező és a felismerhetetlenségig eltorzított formáinak totális kudarca, a gyalázatos színvonalú politikusi szakma tovább nem takargatható és világméreteket öltő pusztitása

a legkapitalistábbnak hihető USA mostani elnökét egyenest leszocialistázzák, nemcsak a szabadszájú bloggerlók, hanem a komolynak feltételezett (és ugyanúgy leszocialistázható) konzervatív ellenfelei is. jogos a megbélyegzés az államilag előírt egészségbiztosítás ötletéért, az autóipar és a bankok (elődje által megkezdett) kiváltásáért, a központi adminisztráció duzzasztásáért, megannyi idegen test a szabad versenyes kapitalizmus kelléktárában. az ilyen megbélyegzések akár korábban is elhangozhattak volna, amennyiben Clinton közszereplései bármely középeurópai kommunista első titkár becsületére váltak volna

minálunk és az európai környezetben valóban a csúcsra járatott kapitalizmus végelgyengülésének szenvedői volnánk, nem véletlenül a hatványozódó állami beavatkozások, a centralizációval terhelt, megfojtott gazdaságok kárvallottjai?  az EU vezérkara és bürokrata elitje hatalmi törekvéseinek, immorális redisztribúciós játékainak, a status quo erőltetésének vajmi közük van az emberiséget vállukon hordozó kapitalista vállalkozók világához

Steve Jobs halálakor az emberiség elkezdett csodálkozni. mintha sosem hallottak volna az emberek arról, hogy valaki (ráadásul egy kapitalista!) nem azért él, hogy minél több embert nyomorba döntsön, kizsákmányoljon, hanem álmai megvalósításáért. sokkolja a legújabb elektronikus csodákért sorban álló tömeget, hogy valakit semmi egyéb nem érdekel, csak szenvedélye, az, hogy ezeket a csodákat ő varázsolja elő bűvészköpenye alól. temetés után pedig rohan az emberiség a Wall Streetre önző és irígy kapitalistákat szidalmazni

a filozófus polgárháborút emleget, ahová jutottunk, és ami ezúttal elsősorban az állam és a közalkalmazottak közötti konfliktus eredménye. ha egy olyan államról van szó, mint a miénk, akkor ezt azok a politikára szakosodott, ingyenélők vezetik, szervezik, irányítják, akiket a közösség kötelességszerűen és megszokásból a nyakába vesz, kitart, és elnézi nekik kirablását. ahelyett hogy a politikusokat egy szép (de milyen szép) napon szétzavarnák, tanuljanak szakmát, emberséget, tisztességet, műveljék magukat, csiszolódjanak. tűnjenek el, adják át helyüket egy valóságos elitnek, kiemelkedő képességű értelmiségieknek, munkájukkal a többiek közül kiváló vezetőknek, saját anyagi létüket kockáztató kapitalista vállalkozóknak. az ilyen emberek szervezte állam saját alkalmazottaival és a lakossággal sohasem fog szembekerülni

hogy ez miféle új rend lesz, azt  a filozófus nem tudja. én viszont biztos vagyok benne, hogy a marxizmus múlandó történeti jelenség, elkezdődött, befejeződött, és az “emberarcú” szocializmus soha nem fog visszatérni

/Pressburger Csaba, A polgárháború már elkezdődött, interjú Tamás Gáspár Miklós filozófussal, Magyar Szó, 2o11 október 23 cikke nyomán/

bicentenárium

„Franz von Liszt a század egyik legjelentősebb romantikus zeneszerzője…”

– mivel olyan, hogy A legjelentősebb romantikus zeneszerző nincsen, a befutókat pedig képtelenség fölsorolni, csak ünneprontásra alkalmas itt ez a gondolatbénító, bevezető közhely…

pedig valóban érdekelne, túl a lapos igazságon, vajon ki az a Liszt Ferenc, akit egyszerre, vezényszóra, államilag ünnepelni kezdtünk

szegről-végről én ismerek egy Liszt Ferencet. még a zeneiskolából, jóllehet odáig csak a továbbképzősök jutottak el, hogy Lisztet gyakoroljanak a közösórákra vagy a zongoravizsgára. én már csak azért sem juthattam odáig, mert nyolcadikra sikerült megszabadulnom a szülőileg rámkényszerített rendszeres zenei képzés alól (no nem Liszt miatt, hanem az állandóan átzörgető kedves szomszédnak köszönhetően)

valami fekete-fehér fotón, vagy apám bélyegei között láttam először, talán az 1961-es Magyar Posta blokkon és sorozaton, a jellegzetes hosszú művészfrizurát. nem nézett ki rosszul, de őszintén szólva az övé vagy a Kodályé jóval kevésbé inspirált mint a Beatleséké. a komoly zene tehát abbamaradt, ámde a Mozarttal, Bach-al, Bartókkal, Kabalevszkíjjal eltöltött óráim nem múltak el nyomtalanul

így talán nem meglepő, hogy lágymányosi gyerek létemre nem mozogtam idegenül a Liszt Ferenc tér környékén. későbbi barátaim közül senki nem járt a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, viszont egy idő után én jártam néha oda koncertekre a barátokkal, vagy egyedül

azután bekövetkezett a nem hivatalos Liszt-év részeként a “Kislány a zongoránál”, a nagygenerációs magyar rock-irodalom elsöprő diadala, ami a mai napig is hivatalos magyar weboldalak promóciós klippje, mintegy 1968 forró nyarának öröksége

a hetvenes évek elején lehetett, hogy egy másik Lisztet is megismerhettem, egy irígyelt világvándor képében útlevélínséges időkben.  a Sopron, Bécs, Párizs, Weimar, Róma, Pest, Genf, Firenze állomások hézagosan jelzik csak a zseniális zongorahuszár bolyongásait. a vándorlások végeztével, jóval a bayreuthi végső állomás után, ismét feltűnik alakja északi irányok felől. valamely akkori magyar köztévé jóvoltából találkozhattunk a majsztró reinkarnációjával a norvég-brit Roald Dahl egyik meghökkentő meséjében egy hosszúszőrű, bibircsókos, lusta, sziámi macska formájában

arra már nem emlékszem, hogy mikor és miért léptem be a magyar Liszt Ferenc társaságba… jaj, dehogynem… ez kicsivel azután lehetett, amikor elérkeztem fiam szülőileg rákényszerítendő zenei oktatásához. az első lépés egy csehszlovák pianínó beszerzése volt, kéz alatt. a második lépés pedig az élenjáró példamutatás

a Scott Joplinnal és az ujjgyakorlatokra is kiválóan alkalmas ragtime ingabasszussal megújuló zenei példamutatásnak és a gyermek Kurtágon induló zenei fejlődésének reményeit ismét egy kedves szomszéd kezdte ki, amire most hogy így belekezdtem, egyre pontosabban kezdek visszaemlékezni

a nyitott erkélyajtóban áll a gyerek, én benn a szobában a függöny mögött keresem a hangot a Juharlevél Raghez, mikor a szemközti házból nyájas Tibor szomszéd átkiabál:
– te, mondd csak, ki zongorázik nálatok? hallom benn én is, látom, hogy fiam bele is pirul kissé, amikor büszkén válaszolja,
– hát az apu
– no akkor mondd meg neki, hogy jó lenne már ha abbahagyná

a gyermek hamarosan abbahagyta a magán zongoraleckéket, én pedig csakazértis még fölküzdöttem magam, hogy Lisztnek legalább az egyik elfelejtett keringőjéből betanuljak pár ütemet. azután továbbadtuk a pianínót, majd beléptem a Liszt Ferenc Társaságba pártolótagnak

egyre jobban megszaladt. egyszer csak alkalmunk nyílt rá, hogy megteremtsünk magunknak egy CD játszót, majd a szerény lemez gyűjteményhöz néhány egyáltalán nem olcsó Liszt felvételt is beszerezzünk, köztük a brit Hyperion Records-nál kiadott Leslie Howard féle nagy vállalkozás pár szép darabját. így, amikor Liszt díjat kapott a Howard, tudtam kiről van szó

a Liszt Ferenc Társaság éves nemzetközi eseményét, hogy kinek adják a lemez-nagydíjat, mindig érdeklődéssel követtem az újságból, egyszer még Jandó Jenő díjnyertes koncertjére is eljutottam. a társaság archívumából idemásolható további díjnyertesek is Liszt nemzetközileg legismertebb interpretálói közül valók: Claudio Arrau, Alfred Brendel, Vladimir Horowitz, Maurizio Pollini, André Watts,… hogy a többieket és a kiválóbbnál kiválóbb magyar nyerteseket most ne említsem

be kell valljam, nem hagyott békén a lelkiismeret, amikor a 2oo-adik évforduló ünnepségei egyszerre, vezényszóra, államilag, beindultak. amikor elpukkantak a pezsgősüvegek a reptéri névadón, vagy felpattogtak a karikás ostorok,  és csattantak a huncut majsztró kocsisának élcei a Duna tv riportjában. amikor megrendelésre őröltek magyar búzából magyar lisztet hátországunk gyermeteg színházai, amikor, amikor, amikor… amikor az egyelőre nem ritkuló, és mindenütt elismert magyar világszámainknak kijárt volna a jóleső büszkeség és az önfeledt ünneplés, ám mégsem tudtam megszabadulni földhöz ragadt összesküvéselmélkedéseimtől

nem méltatlan-e hazafihoz az otromba kérdezősködés részemről, nem ér-e fel hazaárulással az értetlenkedés? hogy ki is az a Liszt Ferenc, akivel szembe kell néznünk, akit végre meg kellene ismernünk, akiről példát kellene vennünk, akit meg kell védelmeznünk? akivel szövetkezve meg kell küzdenünk a svábok, tótok, labancok, taljánok, norvégek, britek –  az egész világ ellen?

hamis volna az állítás, hogy a magyar zenei hagyományokban és tudatunk legeldugottabb zugaiban is jelen van egy igazán és valóságosan magyar közkincs teljes portréja, egy világpolgár Liszt Ferenc aki a miénk, aki 1875-ben Erkellel Pesten indította el az azóta is létező és világszámokat produkáló magyar zongoratanítást? és evvel a tettel egy azóta is töretlen alkotói, oktatói, előadóművészi vonalat húztak, a világrengések közepette is örök értékeket létrehozó 2o-adik századi nemzedékek vonalát, mely Bartók, Kodály, Sándor György, Dohnányi, Kadosa, Fischer Annie, Cziffra, Kurtág neve mellé sorakoztatja Kocsist, Ránkit, Jandót, Schiffet, Frankl Pétert, majd az őket követő, felváltó Szokolayt, Nagy Pétert, Bogányi Gergelyt,…

nem megalapozott-e a gyanú, hogy ezt a  felemelő bicentenáriumot  egy trianonos Liszt „rehabilitációval” teljesen fölösleges volt összekapcsolni?

az álnok politikai szónoklatok mindenre alkalmasak, amire valójában szánva lettek, csak arra nem, amire hazudva vannak

megszabadulás

 
“… de igenis leviszi majd rólam, amit én akarok,
környezetem és családom, szociális körülményeim,
s vele minden bizalmatlanságom, tétovaságom,
mások múltját, mit rámraktak,
csak nem gondolod, hogy ez mind majd rajtam marad,
csak nem gondolod…? ” /Cseh – Bereményi, Désiré és az eső/
 

én akkor most egy kicsikét jobbra tolódnék, odébbállnék, mint Antoine vagy Désiré

tudom jól, egy lépés jobbra nem megoldás semmire, legföljebb azt az illúziót keltheti, hogy veszem még és fölfogom, amit a gyerekek és unokák beszélnek, akik a 44 évig tartó hatalomról csak hallottak, de a bűnei miatt azt a kort és korosztályt nagy ívben és jogosan megvetik. ahogy ma hallgatom a hangzavart, és érzékelem a tanácstalanságot, meg is érdemeli az a kor és korosztály, ahová én is tartozom, a tartós és nem választási ciklusokra szóló megvetést

nem próbáltam, de tudom, nem esik majd nehezemre szót érteni a gyerekekkel, megérteni miről beszélnek. ha jól (rosszul?) meggondolom, hasonló indíttatású volt a csendes egyetértés annak idején egymással, kortársainkkal is. a szülők és nagyszülők többségének túlélési stratégiái a “kettős neveléssel”, az imitált és kényszeredett közösségi részvételekkel, a kiölésre itélt nemzeti hagyományok ébren tartásával, a betyárbecsület és tisztesség számonkérésével egy-egy meggyőző jelzése lehet, hogy mennyire hasonlóan gondolkodtunk. egymásra voltunk utalva, szükségünk volt az egyetértésre

nem “belűlről megváltoztatni” akartuk azt a rendszert, az biztos. inkább néma megvetéssel igyekeztünk  nem tudomást venni a kommunistákról, a dologkerülő sztupid politikai hálózatokról, a szellemi prolikról, akik személyes hasznokat lesve és főleg cinikusan mentek bele a nemzetet kiszolgáltató szovjet játékba. szívből utáltuk a beszédeiket, a műveletlenségüket, a jelenlétüket. kivétel nélkül megvetettük a “kádereket”, mert hazudtak, mert korlátoltak, tehetségtelenek és pofátlanok voltak

fiatal diplomásnak tudatformáló élmény volt bekerülni közéjük az Életbe (úgy mondták akkor, nagybetűvel). van, aki azonnal ki is lépett onnan, és mintegy hat havi termelési tapasztalatok alapján megalapozta írói életművét (információ nem hiteles, de meg lehet kérdezni tőle)

én maradtam, és így, ha nem is szó szerint, legalább hitelesen idézhetek a friss intézetigazgatónk iránymutató április 4-i beszédéből. arról szónokolt, mennyire sajnálja, hogy édesanyja 24 órával korábban szülte őt, milyen nagyszerű lenne pedig születésnapját együtt ünnepelni itt felszabadulásunkkal

ez még megbocsájtható idiotizmus egy munkás származású “tudós” igazgató részéről, ettől akár polgári származású államelnök is lehetett volna belőle egy másik rendszerben. az azonban egyenesen gusztustalan volt, amikor egy alkalommal főosztályvezetőnk beugrott hozzánk – ha már itt járok gyerekek a részlegnél, el kell mondjam nektek, minden rendben van, minden rendben lesz – mondta, majd lassan kihátrált az irodából, miközben nyeles fésűjét előkapva farzsebéből félretartott fejjel gondosan végigsimogatott hajzatán

az igazsághoz tartozik, voltak a részlegen nagyon rendes párttagok is. Annuska például, egy ezredes felesége, akit a BM-es összekötő főosztályvezető (nem a fésűs, a fehérköpenyes) révén nyomtak be az irodára, ő rendkívűl buta és egyben rendkívül jóindulatú teremtés volt. szemtelenkedéseinket jól tűrte, sőt emlékszem, egy párttaggyűlést követően még azt is elárulta, hogy a hétvégén (miután az üzletek bezárnak) országos áremelést fognak bejelenteni, úgyhogy jobb lesz, ha pénteken jól bevásárolunk. úgy is lett, és az új mechanizmus idején ez többször is megesett

node térjünk csak vissza a mához, a teljesen máshoz, vagyis a sokkal jobbhoz. a mostani szinte korlátlan hatalom azt használja ki, de rendesen, hogy az emberek többsége ma is azzal az utálattal gondol vissza a közelmúltra és uralkodóira, ahogyan az itt egy szuszra el lett szavalva

az azért érdekes (amennyiben ez rá a megfelelő kifejezés), csak hogy minden teljesen más és sokkal jobb legyen, az emberek azt is elnézik a mostani bábkormánynak, ha ugyanilyeneket, nem egyszer ugyanazokat alkalmazzák, akik egyszer már bizonyították valahol rátermettségüket a munkakerülés és a tevőleges alkalmazkodás frontjain. ez utóbbi nyilván(?) a modern ember sajátja kell legyen a nemzetközileg is fokozódó helyzetben, a gazdasági, politikai, ideológiai és minden egyéb fontos hierarchiák hálóiban

ám a legnagyobb támogatást a mostaniak mégiscsak attól az odakozmált maradék baloldaltól kapják, amelyik nem fordult a visszájára. egyéb szerepre nem is volna alkalmas ez a társaság, de arra nagyon, hogy ébren maradjon az utálat a bágyadó baloldali utórezgések iránt. a szocialisták zártkörű és végeláthatatlan pókerjátszmái, a volt miniszterelnök zagyva és ripacs vád- és védőbeszédei (hol ez, hol az) teszik a legnagyobb szolgálatot a mai szellemi proliknak

konkrétabban ugyanazoknak, akik bármikor, bárkinek hajlandók, és bármire. akik dologkerülő sztupid hálózataik kiépítésével, személyes hasznokat lesve és legfőképpen cinikusan mennek bele a nemzetet kiszolgáltató, nagy magyar játékokba. a mai fiatalokkal együtt szívből utálom őket, beszédeiket, a műveletlenségüket, arrogáns jelenlétüket. kivétel nélkül megvetem mindet, mert hazudnak, mert korlátoltak, tehetségtelenek és pofátlanok

és ez az egész díszes társaság íme innen, kicsikét jobbról, az életre, örömökre, alkotásra, az igazi megszabadulásra születő fiatalok nézőpontjából mintha sokkal tisztábban kivehető volna

lapszemle

a mai városi ember alig nyitja ki szemét, reggelenként nem az újságért nyúl, hiszen ott sincsen, hanem nyomja a computert, ami ott van. le sem kellene zárni éjszakára. legalábbis feleségem így képzeli el a mai városi embert, beleértve férjét. a gépet pedig éjjelre mindig gondosan lezárja, ne fogyasszon. legyen neki igaza

minden reggel szinte ugyanaz. kávé, fogmosás, az on-line lapok magukkal foglalkoznak. ontják ugyanazt a változatosabbnál változatosabb rosszat, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal a rutinos felületsséggel. ugyanazoknak az egyre letompultabb polgároknak, mint akinek a feleségem engem is tekint

egyre kevesebb pénzért egyre kevesebbet nyújtanak a portálok. napról napra élnek, koldulnak, publikálnak, koldulnak, publikálnak, nem henyélnek. bloggerló táboraik legnyagyobb örömére egyre kevesebb időt igényelnek a felháborodások, átkok, szitkozódások, az ezerszer leírt és visszakapott menetrendszerű beszólások. upload, download. hunyorogva, csipásan is pillanatok alatt elvégezhető betáplálások, a napi dühadaggal való feltöltődés munkába menethöz

szombat, hétvége, az csöppet más. olyankor jut kis idő ábrándozni róla, hogy mi lenne, ha lennének közszolgálatot ellátó és élvező szakemberek. akik attól azért nem halnának éhen, vagy ha igen, akkor akiknek legalább nem repedezne a gerincük az igyekezettől, nem sorvadna a nyelvük, nem higulna az agyuk. ahol a köz érdeklődését szolgáló értelmes emberek értelmes dolgoknak néznének utána, azokat értelmesen kibogoznák, feldolgoznák, megírnák, megtanítanák. hogy mindezt az értelmes olvasóik értelmesen elolvasnák és értelmesen megbeszélnék, hogy kedélyesen elvitatkozgatnának a haza és a világ ügyeiről a hétvégi kuglizás közben

és akkor az önfeledt és krónikus elektrónikus lapszemlézések közben van, hogy csoda történik, ami már önmagában is csoda a mi egyre valóságosabb viszonyaink között. ámde a csodákat nem várni kell, mint ezt a mostani tünemény nyomán váratlanul megtudtam, hanem elibük kell menni

van nékem is egy lengyel ismerősöm, akivel dwa bratanki vagyunk, aki időnként fölhív telefonon Wroclawból. most is a lezajlott választásaik után. kérdezi, hallottam-e, hogy Budapest ott van náluk. mindenki azon röhög az országban, hogy van egy világoskék rész a térképen, mely a polgári fronté, egy sötét és sokkal kisebb a Jaroslaw Kaczynski pártjáé, ami a Budapest

kifaggatom Michalt, hogy egyáltalán megértsem, mi ebben a vicc, jól értem-e, hogy a sötét is kék… ki- és lemerülések után milyen jól jön a blogomban valami friss, a szörnyű de valós fősodorban maradó téma, a kisérteties párhuzam, ennek a két eszelős dwa bratankinak, Kaczynskinak és a magyar miniszterelnöknek egymást támogató, européneri ívű vetélkedése

nekiindulok hát az irodalmazásnak, hogy legalább annyit megtudjak mi a lengyel pártok hivatalos neve, hatalmi harcuk eddigi története. és mi az, amiben a dicsőséges dwa bratánkik kedélyes házipálinkázás helyett közös és kegyetlenül értelmetlen nemzetrontásos tevékenységeikben lelnek egymásra, vagyishogy mi itt a vicc. és akkor az első lépésre megtörténik a csoda. pedig még csak szerda van

a Hírszerző portál jön föl a rákeresőben, benne ott egy Varsó-Budapest vakvágányon száguldó gyorsvonat szakszerű, humoros, szenzációsan megírt ismertetése. az a Tokfalvi Elek (Seres László?) publicisztika, amit bloggerló amatőrként meg sem lehet közelíteni. minden, ami ott le van írva, annak le kellett lennie írva valahol, valamikor

ha nem így lett volna, akkor mérhetetlenől gyöngébben, valami amatőr blogjában

őszintén

őszinteség – hülyeség, finom határvonal, ha van ilyen egyáltalán közöttük. mondjuk, ha valaki magyar létére deklarálná, hogy utálja a bunkó magyarokat, vagy éppenséggel besúgó létére azzal jönne, hogy elege van a mindenki eszin túljáró sunyi zsidókból, az lehet birka őszinte, ugyanakkor komplett hülye is, mint bármely jól felkészült miniszterelnök

a hülyeséget nagyon leegyszerűsítve az okozott kár nagyságával szokás mérni, legyen az önmagának, szűkebb-tágabb környezetének, egy ügynek, vagy egy nemzetnek okozott kár. ezzel foglalkozzanak csak a szakbizottságok, a frontok, a pártok, az únió, az elmeorvosok. a bloggerló megközelítés az őszinteség felől igérkezik izgalmasabbnak, bár ez is legalább annyira kényes és bizonytalan terület, mint a kárbecslés

kéznél van azonban két igen hasonló és érdekes tünet, ahol a hülyeséget messze könnyebb feladat megbecsülni, és éppen ezért az őszinteség mérlegelése az, ami az igazi kihívás, nem mellesleg ez a bloggerló igazi kompetenciája 🙂

az egyik alig hallgatott el,  mikor a másiknak eszibe jutott hogy megpróbálja ő is legeslegutolsó nagy dobását.  egyiküknek sem ment könnyen, hiszen régen dobtak utoljára, de még kicsit sem. és olyan régen, hogy sok húszéves kaphatta föl a fejét a nevük hallatán. ki a csodákról van szó? Kertész, Csurka? hogy díjakat kapott? hogy megszolgálta? hogy kiszolgálta?…

az idősebbek és a jobban értesültek persze azonnal kapcsoltak. ja a Nobel díjas, az a bokrétás, a díszpinty, a díszpolgár, hehe csak volt, a náci, a József Attila díjas, a cionista, a hazafi, egyfolytában, a hazaáruló, istenem pedig milyen jó író voltak…

a közhelyszótárba illő “józan” megállapításokat elnyelő őrült hangzavarban mindig mindenki megszólal. éppen ebben a pillanatban jelen bloggerló is ezt teszi, pedig már-már sikerült távoltartania magát “szellemi műhelyek” irodalmi és színházi vitáitól, melyben szinte mindenki illetéktelen

van valami, amiben viszont bárki akinek füle meg szeme van, és tud hallani meg olvasni, az illetékes (gondolkodni nem is kell hozzá), és ez az őszinteség jeleinek puszta vétele

amikor az egyik azzal kezdi habzó szájjal mondókáját, hogy már senki nem kiváncsi nagy igyekezettel előállított könyveire a Vörösmarthy téren (sok hülye bunkó), amikor a másik meg arról panaszkodik, miközben elvörösödő tokával hallgatásra utasítja a riportert, hogy jobbnál jobb drámái ott fekszenek a fiókban és a színházak rája sem nyitják az ajtaját (a szemetek). közben meg megy a szabadság, testvériség, demokrácia, nagy hátország

és az önértékelő tehát nyilvánvalóan helyénvaló, őszinte referenciák, önhivatkozások? Ady, József Attila itt is ott is, Illyés, Vörösmarthy itt is ott is. egyazon dicső és őszinte küzdelmekkel, gondolatokkal, nemes szándékokkal, eredményekkel, kudarcokkal színezett magyar irodalmi múlt támogatóként, ajánlóként, garanciaként. mi több bizonyíték kell a mi két hősünk hiteléhez, őszinte nemzetsors aggodalmához, betörhetetlen gerincéhez?

tessék csak megnézni a bárhol fellelhető, átírt, letagadott, megmásított, kozmetikázott, átmosott életrajzokat ezekről a kádár kori sztárokról, az őszinte felháborodás bajnokairól, kik után felsorakozik a közönség (az olvasó és színházba járó), mint szarvtalan bégető vezérkosok mögé, ki ide, ki oda, őszinteség – hülyeség rátájának és egyéb fogyatékosságainak megfelelően

az legyen az ország és a város vezetőinek, hangadó értelmiségének, lakosságának őszinte reakciója a szenilitás például vett tüneteire, hogy felerősítik ezeket a bégetéseket? nem pedig az, hogy kényelmes ketrecbe rakva megkíméljék őket a hajnali legelőre hajtás tortúráitól, ahogy azt minden tisztességes pásztor elagott birkáival megteszi?

az volna a morális standard országunkban, hogy lakói miként viszonyulnak az egyszeri kiváltságaikhoz görcsösen ragaszkodó, az elmúlásba beletörődni képtelen, agresszív aggastyánok tébolyult paranoiájához? de őszintén!

takaroggy

szokás elmondani a miniszterelnököt mindennek, szidalmazni a nyomorultat. mert hát, most már nem vitás, meg is érdemli. ám mindez őt nyilván nem érdekli, hiszen el sem jut hozzá. a D-dayről azért csak az orra elé kerülhetett egy-két beszédes tábla, aminek talán nem örül (dehát ennek semmi jelentősége)

a véleménynyilvánítók dühét vezeti csak le a  temérdek gúnyos beszólás, a testi és szellemi fogyatékosságaira, hitére, családjára, vidéki származására, mentális állapotára vonatkozó megszokott utalás. ezeket a “becézéseket” az elégedetlenkedők egymásnak szánják, és észre sem veszik, hogy azok már-már megbocsátással járó törődésként is értelmezhetők. az egymásra utaltak kapcsolata ez, munkavállaló a főnökéről, orvos a betegéről, apa a hülyegyerekéről nyilatkozik így bizalmaskodva, szűkebb körökben

a magam részéről azokat a bárhol, bármikor vállalható, megalapozott kritikákat, szigorú véleményeket látom szívesebben, ahol nyoma sincsen a szenvedélynek, sőt még a gyűlölt név sincsen kiírva. nehogy már valaki azt higyje, hogy mindenki más ártatlan, hogy itt csak egyetlen embernek a jóságán-rosszaságán múlnak a dolgok

– pedig nagyrészt azon… úgyhogy, ha nem is vagyok elragadtatva tőle, tulajdonképpen maradhat a takaroggy