tényfeltárás

1. íme a megszenvedett példa. egy napi politikától valamennyire független testület véleményt formál egy jelentős kérdésben. igazság látszatát keltő racionális, erkölcsi, és jogi érveket állít szembe a hatalom erőszakosságával. hatalommegosztás kicsiben

2. a tudós testület illetékességénél fogva súlyos tényekkel nehezíti a figyelem elterelő politikusi buzgalmakat. olyan ez, mintha az alkotmánybíróság lenne. véletlenül sem olyan, mint egy elszámoltatási kormánybiztos

3. alkotmánybíróság lényegében nincsen, kormánybiztos az van. elszámoltatás véletlenül sincsen – dehát milyen alapon is lenne?

4. az ország aberráltak, köztörvényesek, pitiáner tolvajok kezére került. nem ma, nem tegnap. eggyel több vagy kevesebb – ki gondolja komolyan, hogy ez bármit is számít?

5. nem az tart engem izgalomban, hogy lemond, vagy nem mond le valaki közülük. nem ettől várom az igazi megnyugvást. hiszen amíg a többség mentegeti, sőt támogatja az egyre sötétebb önkényt, addig esélye sincsen a megtisztulásnak, egy normálisnak képzelt közösségi élet kibontakozásának

6. marad a tényfeltárás, a különvélemény szabadsága, a túlélési magánstratégiák lehetősége, marad a menekülés a zajtól

7. pereg életünk hónapról-hónapra, hétről-hétre, óráról-órára

Advertisements

teljesen más világ

 
sok olyan figura létezik szerte a világban, mint a magyar államelnök. érdekes módon az ilyen hányadékok gyorsan eltűnnek egy egészséges közösség életéből. megvonják tőlük kiváltságaikat, kiközösítik, vagy egyszerűen börtönbe zárják őket – kinek-kinek érdeme szerint
 
többen a rajta kapott politikusok közül lemondanak addig élvezett hatalmukról. persze amikor csaláson és hazudozáson érik őket ellenfeleik, vagy amikor kisebb-nagyobb törvénytelenségbe keverik magukat, nem azért állnak félre, mintha megszállná őket a tisztesség. sokkal inkább azért, mert lehetetlenné válik működésük, mert a politikai környezetük megvonja tőlük a bizalmat, és nyilvánvalóan nemkívánatossá válik közéleti létük
 
amikor a magyar köztársasági elnök lopott anyagból készit doktorit, és ezt a tényt utólag föltárják, akkor itt bizony fontos politikai ügyről van szó. és az is tény, hogy a kormányzó hatalom, mint elsődleges politikai környezet, a minimális morális standard érvényesítésének még a látszatát is kerüli ebben az ügyben
 
nem fér a fejembe, hogy a fidesz hivatalos álláspontja szerint semmi nem történt, és a tények alapján a doktori ügyet befejezettnek lehet tekinteni. azt hittem, itt el sem lehet hibázni az elvi állásfoglalást, azt hogy a lopott cucc nem illeti meg a tolvajt, a doktorit tehát vissza kell vonni. mostanában a legnyilvánvalóbb esetekben sem az történik, amit várnék, észre kell vegyem, hogy én egy teljesen más világban élek, nem a valóságosban
 
és akikkel csak beszélgetek, senki nem figyelmeztet rá, hogy hohó barátom, ideje felhagyni a világról alkotott téveszmékkel, tessék inkább a valósággal foglalkozni. azt hiszem, a környezetem megbocsájthatatlan módon és egyfolytában félrevezet, amikor hagyja, hogy idejét múlt ízléssel, morális alapokon alkossak nem helytálló véleményt a mindennapokról
 
ha jobban belegondolok, nem most kezdődött ez el, hanem már a grundon, meg az iskolában. ott megvetés járt a sumákolásért vagy a hazudozásért, aki csalt, azt megvertük, lenéztük, kiközösítettük
 
folytatódott mindez a tévutakra terelés a középiskolában felvilágosultnak tekintett tanáraim által. ők azok, kikre hallgatva (vagy éppen ellenükre) azzá lettem, ami most vagyok: munkájában igyekvő, a törvényt általában tiszteletben tartó, az adót tisztességesen fizető, nem vallásos, de nem is ateista polgárrá
 
az persze, hogy odafigyeltem magyar tanáraimra, matek tanáromra, osztályfőnökeimre, és magamévá tettem az emberi tisztességről és az emberi tartásról szóló leckéztetéseiket (is), az az én bajom. az is az én bajom, hogy nemcsak leérettségiztem belőlük, de készpénznek is vettem Vörösmarthy, Kölcsey, Gárdonyi, Radnóti, Molnár Ferenc, József Attila, Babits szavait, és nem kérdőjeleztem meg a gondolataikból következő és történeteikből kiolvasható alapvető emberi értékek valódiságát
 
az viszont már nem az én bajom, hanem egyenesen az én bűnöm, hogy miként szüleim és tanáraim tették, úgy vezetem félre én is a környezetemet téveszméimmel és terjesztem fiamnak és tanítványaimnak az „igazságot” a tisztességesen elvégzett munkáról, az apró igazságok felfedezésének öröméről, gentleman agreementről, hősiességről, az emberi teljesítményekről, az adott szó hiteléről, szabályokba nem foglalt viselkedési korlátokról, erényekről, bűnökről,…
 
egyszóval én is alaposan félrevezetem barátaimat, rokonaimat, bárkit, aki szóba áll velem. hiszen nem a valóságos világgal traktálom őket, hanem egy másikkal. azzal, melyben énszerintem egyedül élni érdemes. mentségemre szóljon, több jel utal rá, hogy rajtam kívül sokan mások is egy teljesen más világban érzik jól magukat, nem a mostani valóságosban
 
 

békeperspektíva

azt hittem, a miniszterelnök idén ott lesz a nemzet ünnepén, de tévedtem. elég volt belepislogni az origo.hu élő közvetítésébe, hogy kiderüljön, a miskolci kocsonyafesztiválon vagyunk, ahol disszonáns módon békétlenkedve éppen a békatábor legyőzhetetlenségéről kuruttyol a forrófejű főbéka

persze nem igazán nagy a csalódás. kultúráltan emelkedett elmélkedésekre a józan magyar ember jó ideje aligha számít az elvadultan bornírt állami vezetők részéről. volt azért lélekemelő magasztos pillanat is a meglóbált „konszolidációs” első év eme szép márciusán, csakhogy nem a Kossuth téren, hanem az Erzsébet hídnál

“Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.
…”

Radnóti meghatóan szép szavaival sikerül a tízezres tömeget néhány pillanatra ehallgattatnia Galkó Balázsnak a Milla gyűlésén. a néma csendben egymás után villanak életünk képei, a legőszintébb egyszerűséggel emlékeztetve közös sorsunkra, gyengéd figyelmeztetés egymásra utaltságunkra. ünnepélyesség, csendes fohász, halk ima, a lélek titkos reményei, az értelem végtelen szomorúsága

 
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költõk is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,

világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újbol a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.
 
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”
 
 

közöny

szinte egyébből sem áll a fidesz eddigi igyekezete, mint a legkülönbözőbb társadalmi csoportok életterének módszeres beszűkítéséből, és a kiváltott elégedetlenkedések letöréséből. érthetó módon ebben a programban semmi szükség vitákra, szaktudásra, alkotó és gondolkodó értelmiségre, tanult szakemberekre, demokráciára. az országlást éppúgy kalandorok, született hentesek, kipróbált komisszárok, balfácánok, újprolik végzik, mint egykoron

de nekem ma a közöny a legijesztőbb. a kormány és a hatalom közömbössége az emberek élete, sorsa, vagyis a nemzet jövője iránt. rögtön ezután következik az az arrogancia, mellyel ezt a közönyt rafinált technikákkal vagy éppenséggel brutálisan egyszerű módszerekkel leplezni igyekszenek

az eddigi két év alatt a kormány és a miniszterelnök valós problémákkal jobbára tehetetlennek bizonyult, vagy egyszerűen nem vett róluk tudomást. máig sem értem, hogyan lehet némán asszisztálni egy olyan történelmi város, mint Esztergom teljes lerongyolódásán. vajon érti valaki, hogyan lehet kormánybiztos nélkül hagyni a hazai légiközlekedés kiszenvedését? megmagyarázhatatlan az is, hogy a fővárosi tömegközlekedés ügye a fidesz részéről kevesebb figyelmet kap, mint a Kossuth tér átrendezése ”büdösszájú” kultúrfelelőseik izlése szerint

a problémák kezelése címén (vagy helyette) a kormány és a miniszterelnök sikeresen szembekerült kisebb nagyobb közösségekkel és csoportokkal: a nyugdíjasokkal, a tanárokkal, a tűzoltókkal, filozófusokkal, a rendvédelmisekkel, alkotmányjogászokkal, a köztisztviselőkkel, a bírákkal, a bankosokkal, demokratákkal, média szakemberekkel, a mozgássérültekkel, kereskedelmi rádiósokkal, az önkormányzatokkal, az orvosokkal, az USA diplomatáival, szakszervezetekkel, az Európai Unióval, az IMF-fel, nyugateurópai újságírókkal, az antifasisztákkal, a színházakkal, az egyetemekkel, a diákokkal, a hazai légiközlekedéssel, a filmszakmával, a fővárossal,…

és esténként villannak a képernyők, minden napra jut egy gyermeteg esti mese:

“a miniszterelnök úr természetesen el fogja olvasni a levelet és meg is fogja azt válaszolni”

“a bírák nyugdíjazása a nyugdíjreformmal és nem az igazságszolgáltatással összefüggő lépés”

“Európa legerősebb reformpolitikája valósult meg Magyarországon”

“az Európai Bizottság javaslata megalapozatlan és méltánytalan volt”

“az új magyar jegybanktörvény teljes mértékben összhangban van az uniós joggal”

“a miniszterelnök úr megküldte válaszát az Európai Bizottságnak, most az ő térfelükön a labda”

“az Európai Unió vezetői meg akarják büntetni a magyar embereket az előző kabinetek felelőtlen döntéseiért”

“a magyar gazdaság új fázisba, a növekedés fázisába lépett”

a hatalom felelőtlen és arrogáns közönye, a valótlanságok hirdetésének monotóniája, a sajnálkozó mosolyok fölényessége nem teljesen új élmény az én életemben. lehetséges, hogy ugyanúgy mindennapossá válik a következő generációkéban?