olimpia

a világraszóló sportesemények közül a roland garrosról, a kentucky derbyről, vagy a superbowlról lehet nem tudomást venni. az olimpiát, azt viszont nem, azt lehetetlen figyelmen kívül hagyni. nem is hagyják, se nézők se sportolók

mikor az amerikai kosarasok a várakozásnak megfelelően símán lettek bajnokok londonban (is), úgy ünnepelték magukat meg az aranyérmet, amit nemigen látni a legnehezebben végig küzdött nba bajnokságok után sem. pedig azok nagy pénzekkel járnak, az olimpiai prémiumokhoz képest mindenképpen

az olimpiai játékok varázsa alól senki nem vonhatja ki magát, még az sem, aki ezt tagadja (hiszen őt ebben éppen deklarációja cáfolja). nincs az a pénz mely pótolni tudná, nincs az a józan eszmefuttatás, mely képes volna megkérdőjelezni az egyéni sikereken túli közösségi élmény nagyszerűségét. KI A JOBB – MAGYAROK

mégis úgy tűnik, hogy a szurkolóknak, a kibiceknek mindez nem elég. sokan szükségét érzik, hogy a magyar himnuszhoz a zászlók sűrű lengetéséhez hozzátegyék a maguk kommentárját. pro vagy kontra. vajon mi ez a hiányérzet, mely arra készteti a hozzászólókat, hogy vicsorgó tiszteletköröket fussanak a győzőkkel (a viktorokkal)?

még ilyen egyszerű kérdésekben is tanácstalan, bizonytalan az ember. bölcsekre, okos véleményekre volna szüksége. szabatos etikai meggondolásokra, józan hangra, mely nem elfojtja a kételyt, hanem felnyitja  a szemet, mely az értelem világosságával járul hozzá a kiváló teljesítmények által kiváltott spontán nemzeti büszkeség érzetéhez

vajon a kapitalizmus vérbőszítő igazságtalansága-e, hogy wilma rudolph, aki 196o-ban három aranyat nyer az usának rómában, ugyanúgy mint usain bolt londonban jamaicának (1oo m, 2oo m, és 4x1oo m), korai visszavonulása után a déli fekete családanyák szegényes életét kellett élje? vajon kényszeríthetnek-e a törvények arra, hogy hozzájáruljak a (szörnyűségesen) úgynevezett látványsportokhoz, illetve a hazánknak dicsőségeket szállító sportolók életjáradékához?

a hozzászólók jó része nem magából indul ki, nem saját hiányérzeteiből, hanem a nekem tulajdonított hazafiatlan viselkedésemben keresi saját kielégülését. a magamnak hangosan feltett kérdéseim nyomán eleve elképzeli, hogy nem rágtam le a körmöm, hogy nem szakadt meg a szívem, hogy nem ugráltam a plafonig, mikor mit, heteken keresztül. s miután ezt így szépen eldönti rólam buzgón ócsárolni kezd, lenéz, kiközösít. elfojtva a morfondírozást, náci módra randalíroz, megcsúfolja érzéseimet

neki nincsen mit válaszolnom. viszont van válasz a tanácstalanságra, saját hiányérzeteimre. ugyanaz-e a világ s benne a sport ma, mint mikor rómából balczó andrásék elhozták a csapat aranyat, németh ferenc pedig az egyénit? az nem kétséges, hogy mint 52 éve, ugyanúgy szorítok az emberfeletti teljesítményekre vállalkozó öttusázóknak az ímmár egyetlen napra zsugorodott londoni versenyen (nagy boldogságra, marosi ádám ezt szépen meg is hálálja egy bronzzal)

csakhogy az egyfolytában zajló beach röplabdával egyenesen ki lehet kergetni a világból. hiába a hangos strandzene, hiába az ölelkezésekben össze-összeforró tajtékos idomok. nemkülönben, hasonló a viszonyom a csapatos vízi vonaglásokhoz, vagy a bmx-hez, ahol a legtöbben végigtaknyolják a terepet előfutamoktól a döntőkig. nem is szólva a szegény hegyi bringás fiúról, aki a kórházban köt ki, miután alaposan összezúzza magát a londoni műsziklákon. KI A JOBB – MAGYAROK

rómában 6 arany, 8 ezüst, 7 bronz. londonban 8 arany, 4 ezüst, 5 bronz. akkor mit is fanyalgok én itt, mi is az én bajom? jön a publicista válasza, egyenesen nekem, saját kételyeiből, hiányérzeteiből kiindulva, és mit sem tudva, mit sem feltételezve az enyémekről:

„Ülök másfél órát a tévé előtt, izgulok, szorítok, aztán lefújják a meccset, és az esetek 90 százalékában nem érzek semmit. Se fájdalmat, se megkönnyebbülést, se boldogságot, se megváltást, se felháborodást … kimegy az emberből az élmény. Talán csak az a baj, hogy ott keresem a megrendülést, a nagy pillanatot, ahol nincs … a mostani olimpia már nem több saját magánál. Szórakoztatás, beszédtéma-szolgáltatás, befektetés. Popzene.” /Fáy Miklós: Popolimpia, hvg.hu, 2012. augusztus 13/

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s